Száradni vízként,
nap gőzeként illanni
mező-illatként,

elperegni, az 
óra selyemhangjának
piszkos perceként.

Forogni nulla,
ingatag halandóság
repedt peremén.

Elköltözött a 
hang, talán léggé vált. A
semmi visszhangzik

melankolikus 
dalokat sikátorok
vakablakai

között. Szélharang
játéka színleli a 
rég elmúlt jelent.

Sivatagomba 
bújtam, dűnéim sárga
vasfüggönyébe

hol nem érint a 
cserebogár zaj többé,
a csend kolompol.

Tétova isten
derengtet káprázatot
a horizonton,

három láb magas,
illékonyságba borult,
almafa levél,

lábat fakasztó 
katatón dallam. Puszta 
cirkuláció.

Vassfüggönyébe 
hulltam dűnétlen, sárga 
sivatagomnak.

Világ peremén
lóg lábunk, virradat vak
párája kendőz.

Harmatos fűzfák
bogas fürtjei fedik
tétova utunk.

Nincs hova mennünk,
megyünk hát mindenhova,
ciripel léptünk.

Fagyos hajnalon
csillagpázsit takarónk
őrzi melegünk.

Csipálló kóc-góc
pislog lapos virágrét
pamut földjéből.

Vakondtúrt paplan
libben mézízű mosoly
kíséretében.

Égszín szemeid
fénye nyolcadik csoda,
hófény meséje.

Fúdd távol langy szél,
elengedem belülről
mindent feledve.

Feledve mindent,
sors fakasztotta téli
virágba bukást.

Bukást virágba,
a remény sírját avar
leplével hagyva.

Hagyva leplével
bújt pszichém, mosolyogva
menekül folyvást.

Folyvást menekül,
céltalan, tűz emésztett 
léleknyeldesés.

Léleknyeldesés,
pinttel kezdődő éji
harapd-szét-magad.

Magam harap szét,
parazsam mély izzását
langy szél, fúdd távol!

Üresen fekszem
nyárfám peremén, nézek 
csukott szemekkel.

Emberi volton
adnék túl, néma vihar
cibálta rongyon.

Foszló ürgelyuk-
magány visszhangja dördül
át orrlyukamon.

Felfeküdnék az
érzéstelenítettség
lebegésébe.

Befal a paplan,
bősz ágyneműfalánkság
párnája csócsál. 

Mező illata
útra vonz, pitypangás száll
vibráló estben.

Széltépte fűsíp,
haraszt csobbanás, puszta
szaggatott csíkja.

Lélekzaklatás
nyugodalmát húzza hét
rongylepte tücsök.

Isten lámpái
lefejtették búrájuk,
holdköd ringat el.

Eü-könyv borul,
haiku pattan, elme
csuklik az agyban.

Benső szem olvas,
tudatalatti világ
membránja rezdül:

"Ez olyan jó, hogy
levágnám a lábkörmöm,
harmatfény lakkal."

Mállik a kispad,
festékkoptató gumók
tapodják szana.

Füttyszó kúszik át,
fülbe mar, tétova hang
szaggat dobhártyát.

Bőrt érintő bőr
suhogása lelken ér,
bősz mézesmadzag.

Záróperc rezzen,
pályára hív. Nem, inkább
majd lánghegesztek.

Szemhéjad belső
vásznára mázolt izom-
rángás simogat.

Sűrű szakállba
burkolt szempár jön, ő az,
Kata Tónija.

Mozdulatlanul
menekülsz hason fekve,
takaród borít.

Orgonabokor
árnyéka fedi csupasz
tested miértjét.

Vízbe fulladó,
zilált levegősíp húz fel
a szabad légre.

Szobád borul rád,
élethű álom gyöngéd
társas magánya.

Ajkaid pírja
gyöngyházfedél, selyemfont
párna az úton,

permanens séta
egy képzelt folyó náddal
suhogott partján.

Hárman a hegyre,
ugyanarra az egyre,
vágyom a meggyre.

Lombsúgás útján,
egyenes labirintus
kacskaringóin,

világot váltó
zagyvadalom csillagok
fényében fürdőz.

Huszonhét évvel
gyűjtött elmeroppanás
gyűrűz nesztelen.

Otthon nyűgjeit
vágynám. Távoli zavart
pihenés köde.

Merre a hova?
Kérdés súlya ólom a
vállon... nem bánom.

Indulj bohóc,
kapd szembe a szélfútta homokot,
vonszold a dűnék közt
elragadtatásod fátylát.
Omladozó ég alatt pakold térdig-járt lábad,
amíg nem mosolyog vissza minden szomorúfűz.
Lebegő folyó nádszál partján hunyja le szemed
a szent gata ringató csókja.

Villám háborgás,
kakofón napkacsintás,
fejem pókháló.

Sunyin villódzó
retinaképek súgnak
homály nevetést.

Májhasadással
járt dehidratáció
nyaldossa szemem.

Rebegő lábon
kapom két vállamra a
mai tegnapot.

Aszfaltot légző
sarunk pucolja portól
az utcák fényét.

Üstdob zakatol
forrázva léptünk nyomát,
tűzvörös huzat.

Itatjuk máglyánk,
láng harap felhőlyukat,
égboltzár illan.

Ha nem égünk el,
hogy világítunk éjjel
néma beszéddel?

Fészket épített
szemsugarad rejtekem
takart zugában.

Szikra lobbantott,
indigó bársonyfüst száll
bőrömön tova.

Mosolyod ébreszt,
ködfátyol sziluetted
ringat álomba.

Vibráló, közös
auránk aulája
táguló mennybolt.

Tengerem estje
feketéll fagyos fényben,
télkezdő sóhaj.

Vizes homokszem
szélén süppedünk árnyad
bámulva némán.

Mi van túl sötét
faladon, zajos láncok 
kötnek a mélybe?

Ki tudja mit rejt
e folyékony-szilárd, halk,
örök súrlódás...

Mögöttünk téli
álom lepett nyár-lakok
napkeltét várnak,

de még tengernyi
éjen át hódolnak a
hideg homálynak. 

Fantomként suhan
pisla lámpafény alatt,
eladta lényét.

Olcsón mért kincsek
nyomják némán vállait,
csak a pánt nyoma.

Előtte néma,
láthatatlan múzsa, mi
ködösen dereng.

Mindenhol van, de
nincs sehol. Szellemkutya-
menhely otthona. 

Csendes mosollyal
rezdülő, kószán leső,
lelkes közönység.
 
-------------------------
 
Kinek nem álom,
hátulról kéz a vállon,
érintve súgja
 
ideje eszmélj,
bensőd nyugodhat, otthon
vagy, megérkeztél. 

Didergő parázs,
téli, fagyott csicsergés.
Merre száll a füst?
 
-----------------------
 
Mosolyod tudnám
feledni, tekinteted,
mely egyre bentebb,
 
szívemig hatol.
Ismeretlen otthonom
mély, kéklő meződ. 

Délibábodat
láttam éjjel, kergettem.
Téged nem leltem.
 
Lelkem feltettem,
bélyeggel homlokán jön,
kétszer csengetve.
 
Jégvirág érlelt,
galamb lehellte levél,
mely tudom, elér. 

Pilláid fénye
keltett, estben repdeső,
fénylő szembogár. 

Éjjel feltűntél,
elmémben visszhangoztál,
hangod súgta
érintéssel lágyan
simogattál.
 
Elmosva láttalak,
tán nem is voltál,
pillantásod selymes
fénye lüktetett
akár a holdár.
 
Álmomban ébredtem,
arcod szertefoszlott,
árnyas falam elnyelte
érintésed, hangod,
fátyolos mosolyod.
 
Léted kétely,
benső vita tárgya,
ma születő holnapom
tegnapról maradt
képfoszlánya. 

Vajon létezem,
tapintható anyag,
testi szilárdság vagyok?
 
Vagy egyszerűen
a közös valóság
illúziója ragyog?
 
--------------------------
 
Dohányfüst voltál,
édes lebegés, bensőm
járta remegés.